Sziasztok! Beának hívnak, 15 éves vagyok, és most szeptemberben kezdem a gimit. Szabadidőmben sokat olvasok, és egyre többet írok. Ez a blog azért készült, hogy az írásaimat megosszam.
Szeptember 26., péntek
2013. augusztus 30., péntek | 22:37 | 8 comments
Eltelt három hét, mióta nem írtam.
Elég sok dolog történt, amit most be is pótolok. A második hét elején robbant a
hír: Leni és Anett járnak. Barátnőim aggódtak értem, és a szertárba érve nem is
kellett komor hangulatomat megmagyarázni. Kitárgyaltuk a dolgokat, és
elmeséltem nekik mindent. A lányok próbálták bennem tartani a lelket, de
sokszor sírhatnékom támadt. Leniék sülve-főve együtt voltak, de padtársam nem
is igen figyelt barátnőjére. Nem értettem a viselkedését, azonban próbáltam nem
foglalkozni a dologgal. Órákon a pad végében figyeltem a tanárokat, és csak
rájuk fókuszáltam. Úgy telt el két nap, hogy kerültem nagy ívben Lenit, akinek
tekintetét mindig magamon éreztem. A szüneteket két barátnőmmel, Kornéllal és
újabban Martinnal töltöttem. Szerdán tették ki az új tagok listáját. Nos, igen,
ez is meglepett alaposan. Leolvastuk, hogy az új gitáros Ildi lett, aki visítva
ugrott a nyakunkba. Miután gratuláltunk, tovább bújtuk a papírt. Dalszövegírói
posztot én kaptam meg, ami nagyon feldobott. Leni lett az új énekes, és
megnéztük, kikapta a másik énekes szerepét. Teljesen lefagytam a néven. Az nem
lehet, hogy… én lettem az! Mellettünk Anett böngészte a lapot, és tudtuk, hogy
mikor ért el a megdöbbentő részhez. Villámokat szóró szemmel nézett rám, majd
eltrappolt a banda termébe, a két Lin a nyomában. Gyorsan elújságoltuk a hírt
Martinnak, és Kornélnak. Pechemre az előbbi – szokásához híven – magához húzva
átölelt, meleg ingén át most is izzadt szagot árasztott. Két barátnőm
visszafojtott nevetéssel néztek minket. Furcsamód csak engem ölelgetett… Az
utóbbi arcon puszilt, és meghívott a büfébe egy ebédre (szendvics + Ice Tea).
Az egyik szünetben felkerestem az együttes embereit, és a teremben ott volt
Anett.
- Mégis hogy kaphatná már ő az énekes szerepét? Nem is ezen indult. Ez engem illet! – rikácsolta a Barbie- más. Bence felsóhajtott, valószínűleg már egy ideje hallgathatta Anettet.
- Neki nem csak a dala volt nyerő, hanem a hangja is nagyszerűen hangzott. Pont ilyet kerestünk, és megtaláltuk – magyarázta a tag -, tehetséges vagy, Abigél – fordult hozzám.
- Csak Bigi, és köszönöm – válaszoltam, majd kivonultam a teremből. A próbák októberben kezdődnek, addig gyakorolnunk kell. A hét többi része eseménytelenül telt. A barátaimmal szinte minden nap találkoztam (Martin is helybéli), hétvégén Ildi nálunk aludt Lilivel együtt. Kornéllal valamikor egyedül találkoztam, de volt, hogy a csapatunkból többen is voltunk. Időközben Ildikóval egyre szorosabb lett a kötelék, így már nyugodt szívvel hívom őt is legjobb barátnak. A harmadik hetem a gimiben is tartogatott izgalmakat. Leniék folyton nyíltan csókolóztak, beszélgettek. Minden szünetben. Próbáltam tudomást sem venni róluk, de közben kezdtem összetörni. Mivel már a buszon sem álltam szóba Lenivel, nem kommunikáltunk, ami szinte elviselhetetlen volt, és hiányzott, hogy gúnyoljon. Az egyik órán Anett folyamatosan üzeneteket küldött padtársamnak, aki még csak el sem olvasta. Nagyon zavart a nyomulása, és a tanárra sem bírtam figyelni. Kicsöngettek, amikor Anett éppen rá is szállt Lenire, nekem meg búskomor hangulatom lett. Nem bírtam tovább tettetni a süket-néma érzéktelen lányt, fel felé pislogva akartam elfojtani a könnyeimet. Kornél hátulról láthatta, hogy megállt a kezemben a toll, mert felállított, és átölelt, majd jól hallhatóan ezt mondta:
- Megyünk a büfébe vásárolni, szerelmem? – lélegezni is elfelejtettem hirtelen. Mit mondott? Felnéztem rá, de csak vigyorgott. Lehajolt hozzám, majd – ez hátulról csóknak tűnhetett- megpuszilta az arcom, közel a számhoz, amit elnyújtott hosszúra. Mintha megállt volna az idő. Barátnőim szeme elkerekedett, és éreztem, ahogy vörösödik a fejem. Martin is megállt a padnál, majd óvatosan hátranéztem. Leni borostyán tekintete tartotta fogva az enyémet, és tátott szájjal bámult. Anett csak vigyorgott barátja mellett. Kornél karon ragadott, és elindultunk a folyosón – kézen fogva. Lili meg Ildikó, majd Martin is csatlakozott hozzánk.
- Ezt mégis miért csináltad? – vontam kérdőre a szőke hajút, aki arcán idétlen vigyor ült.
- Nem nézhettem tétlenül, hogy Leniék párosa folyton kikészít! Hadd egye őket az irigység – magyarázta, erre barátnőim helyeselni kezdtek.
- Tényleg megcsókoltad? – kerekedett el Lili szeme.
- Nem, csak egy puszi volt.
Tiltakozhattam volna Kornéllal szemben, de igaza volt. Megérdemelték, és örültem. Édes bosszú. Hogy ne bukjunk le, „áljártunk”. Mindenhová kézen fogva mentünk, és ugyanúgy sokat beszélgettünk. Nem akartam, hogy Kornél olyan közel álljon hozzám, de Leni bosszúságáért megérte. Pár nappal később azonban bűntudatom támadt. Mert így olyan, mintha kihasználnám őt. Csütörtökön Leni mellém ült a buszon, láthatólag nem tudja, mit mondjon.
- Nos, mit akarsz? – szegezte nekem a kérdést.
- Ezt én is kérdezhetném tőled. Te ültél ide – védtem meg magam.
- Megállapodtunk, hogy nem gúnyollak, és bármit kérhetsz tőlem, ha bejutsz az együttesbe. Nos, hallgatom kívánságaidat. - Sok minden eszembe jutott: ne járjon Anettel, üljön mindig mellém a buszon, talán azt is kinyögtem volna, hogy járjunk.
- Jó, csak egy kérésem van – nehéz volt kiejteni a mondatot, de ezt kellett kérnem –, hagyj békén. Bírjuk ki az évet minden felesleges kommunikáció nélkül. Az órákon csendben ülünk, ha együtt kell dolgoznunk, akkor csak arról beszélünk, másról nem. Ne szóljunk a másikhoz, ne piszkáljuk egymást. Nyugodt napok kellenek, de te csak felzaklatsz. Erre nekem nincs szükségem.
- Ez minden, amit akarsz? – szorult ökölbe a keze.
- Igen, de szerintem ez neked is megfelel. Hisz utáljuk egymást, nemde? Felejtsük el azt a csókot, ami történt. Mindent felejtsünk el, köszönöm – és szó nélkül leszálltam a buszról. Ez a beszélgetés megint kiborított, de nem sírtam. Ki kellett bírnom. Na, jó, csak egy-két könnycsepp volt. Vagy több…
A hétvégén átjött hozzánk Kornél, akinek fontos mondanivalóm volt. Az utcákon sétálgatva belekezdtem.
- Kornél, nem foglak kihasználni senki miatt. Nem akarok megjátszani semmit sem, ezért mit szólnál hozzá, ha igazából egy pár lennénk? – néztem rá. Megtorpanva fürkészte az arcom, de csak mosolyogtam.
- Ezt komolyan mondod? – csak bólintottam. Elvigyorodott, majd a számhoz hajolt. Ijedtemben hátrahajoltam.
- Örülök, hogy a barátom lettél, de azért nekem ez gyors tempó. Még egy perc sem telt még el, te meg rám nyomulsz – nevettem fel.
- Ó, sajnálom. Akkor marad a puszi – majd az előbb elhangzott mozdulatot megtette, és beszélgettünk tovább. Hazaérve bezárkóztam a szobámba. Kornél nagyon boldog volt, én meg hazudtam neki. Éreztem, hogy több vagyok neki, mint egy barát. Boldoggá akarom tenni, és bár ezt nem viszonzom, de egy esélyt megérdemel, ugye? Ilyen gondolatok közepette aludtam el.
- Mégis hogy kaphatná már ő az énekes szerepét? Nem is ezen indult. Ez engem illet! – rikácsolta a Barbie- más. Bence felsóhajtott, valószínűleg már egy ideje hallgathatta Anettet.
- Neki nem csak a dala volt nyerő, hanem a hangja is nagyszerűen hangzott. Pont ilyet kerestünk, és megtaláltuk – magyarázta a tag -, tehetséges vagy, Abigél – fordult hozzám.
- Csak Bigi, és köszönöm – válaszoltam, majd kivonultam a teremből. A próbák októberben kezdődnek, addig gyakorolnunk kell. A hét többi része eseménytelenül telt. A barátaimmal szinte minden nap találkoztam (Martin is helybéli), hétvégén Ildi nálunk aludt Lilivel együtt. Kornéllal valamikor egyedül találkoztam, de volt, hogy a csapatunkból többen is voltunk. Időközben Ildikóval egyre szorosabb lett a kötelék, így már nyugodt szívvel hívom őt is legjobb barátnak. A harmadik hetem a gimiben is tartogatott izgalmakat. Leniék folyton nyíltan csókolóztak, beszélgettek. Minden szünetben. Próbáltam tudomást sem venni róluk, de közben kezdtem összetörni. Mivel már a buszon sem álltam szóba Lenivel, nem kommunikáltunk, ami szinte elviselhetetlen volt, és hiányzott, hogy gúnyoljon. Az egyik órán Anett folyamatosan üzeneteket küldött padtársamnak, aki még csak el sem olvasta. Nagyon zavart a nyomulása, és a tanárra sem bírtam figyelni. Kicsöngettek, amikor Anett éppen rá is szállt Lenire, nekem meg búskomor hangulatom lett. Nem bírtam tovább tettetni a süket-néma érzéktelen lányt, fel felé pislogva akartam elfojtani a könnyeimet. Kornél hátulról láthatta, hogy megállt a kezemben a toll, mert felállított, és átölelt, majd jól hallhatóan ezt mondta:
- Megyünk a büfébe vásárolni, szerelmem? – lélegezni is elfelejtettem hirtelen. Mit mondott? Felnéztem rá, de csak vigyorgott. Lehajolt hozzám, majd – ez hátulról csóknak tűnhetett- megpuszilta az arcom, közel a számhoz, amit elnyújtott hosszúra. Mintha megállt volna az idő. Barátnőim szeme elkerekedett, és éreztem, ahogy vörösödik a fejem. Martin is megállt a padnál, majd óvatosan hátranéztem. Leni borostyán tekintete tartotta fogva az enyémet, és tátott szájjal bámult. Anett csak vigyorgott barátja mellett. Kornél karon ragadott, és elindultunk a folyosón – kézen fogva. Lili meg Ildikó, majd Martin is csatlakozott hozzánk.
- Ezt mégis miért csináltad? – vontam kérdőre a szőke hajút, aki arcán idétlen vigyor ült.
- Nem nézhettem tétlenül, hogy Leniék párosa folyton kikészít! Hadd egye őket az irigység – magyarázta, erre barátnőim helyeselni kezdtek.
- Tényleg megcsókoltad? – kerekedett el Lili szeme.
- Nem, csak egy puszi volt.
Tiltakozhattam volna Kornéllal szemben, de igaza volt. Megérdemelték, és örültem. Édes bosszú. Hogy ne bukjunk le, „áljártunk”. Mindenhová kézen fogva mentünk, és ugyanúgy sokat beszélgettünk. Nem akartam, hogy Kornél olyan közel álljon hozzám, de Leni bosszúságáért megérte. Pár nappal később azonban bűntudatom támadt. Mert így olyan, mintha kihasználnám őt. Csütörtökön Leni mellém ült a buszon, láthatólag nem tudja, mit mondjon.
- Nos, mit akarsz? – szegezte nekem a kérdést.
- Ezt én is kérdezhetném tőled. Te ültél ide – védtem meg magam.
- Megállapodtunk, hogy nem gúnyollak, és bármit kérhetsz tőlem, ha bejutsz az együttesbe. Nos, hallgatom kívánságaidat. - Sok minden eszembe jutott: ne járjon Anettel, üljön mindig mellém a buszon, talán azt is kinyögtem volna, hogy járjunk.
- Jó, csak egy kérésem van – nehéz volt kiejteni a mondatot, de ezt kellett kérnem –, hagyj békén. Bírjuk ki az évet minden felesleges kommunikáció nélkül. Az órákon csendben ülünk, ha együtt kell dolgoznunk, akkor csak arról beszélünk, másról nem. Ne szóljunk a másikhoz, ne piszkáljuk egymást. Nyugodt napok kellenek, de te csak felzaklatsz. Erre nekem nincs szükségem.
- Ez minden, amit akarsz? – szorult ökölbe a keze.
- Igen, de szerintem ez neked is megfelel. Hisz utáljuk egymást, nemde? Felejtsük el azt a csókot, ami történt. Mindent felejtsünk el, köszönöm – és szó nélkül leszálltam a buszról. Ez a beszélgetés megint kiborított, de nem sírtam. Ki kellett bírnom. Na, jó, csak egy-két könnycsepp volt. Vagy több…
A hétvégén átjött hozzánk Kornél, akinek fontos mondanivalóm volt. Az utcákon sétálgatva belekezdtem.
- Kornél, nem foglak kihasználni senki miatt. Nem akarok megjátszani semmit sem, ezért mit szólnál hozzá, ha igazából egy pár lennénk? – néztem rá. Megtorpanva fürkészte az arcom, de csak mosolyogtam.
- Ezt komolyan mondod? – csak bólintottam. Elvigyorodott, majd a számhoz hajolt. Ijedtemben hátrahajoltam.
- Örülök, hogy a barátom lettél, de azért nekem ez gyors tempó. Még egy perc sem telt még el, te meg rám nyomulsz – nevettem fel.
- Ó, sajnálom. Akkor marad a puszi – majd az előbb elhangzott mozdulatot megtette, és beszélgettünk tovább. Hazaérve bezárkóztam a szobámba. Kornél nagyon boldog volt, én meg hazudtam neki. Éreztem, hogy több vagyok neki, mint egy barát. Boldoggá akarom tenni, és bár ezt nem viszonzom, de egy esélyt megérdemel, ugye? Ilyen gondolatok közepette aludtam el.