Sziasztok! Beának hívnak, 15 éves vagyok, és most szeptemberben kezdem a gimit. Szabadidőmben sokat olvasok, és egyre többet írok. Ez a blog azért készült, hogy az írásaimat megosszam.
Október 2., csütörtök
2013. november 23., szombat | 8:42 | 3 comments
Anyát
hosszas rábeszélés után (egy órát győzködtem), elengedett a suliba. Elég esős
idő volt, de kénytelen voltam papucsot felvenni, mert a bokámat nagyon
szorította a többi cipő. A bokám még dagadtabb volt, mint eddig. Tegnap megint túlságosan megerőltettem. Bár
szerintem anya holnap már tényleg nem enged el, ám pénteken valóban nem megyek
a gimibe, de mindent szépen sorjában. A buszon megint nem volt helyem, épphogy
elértem. Próbáltam távolabb húzódni az emberektől, hogy ne lépjenek rá a
lábamra, de ez nem igazán jött össze. Alig fértem el, és kénytelen voltam az
utasokhoz nyomulni. Egy kar azonban hátra húzott, majd leültetett egy helyre.
Leni fekete farmert, és zöld pulcsit viselt, haja kócosan lógott a szemébe.
Átadta nekem az ülését, mellettem fogódzkodott. Kerek szemekkel meredtem rá, és
nem tudtam mit mondani.
- Csukd be a tátott szádat, még berepül a sült galamb – mosolygott rám Leni azzal a lenyűgöző mosolyával. Elpirultan fordultam el.
- Köszi, hogy átadtad a helyet, de neked biztos jó állva?
- Nem örülök, hogy állnom kell. Kényelmetlen, és szűkösen férek meg. Viszont ha nem áldoztam volna fel az ülésemet, biztos most is rikácsolnál valamiért. Veled mindig történik valami a buszon, és a szegény utasokat muszáj megvédenem valahogy a szerencsétlenkedésedtől – fejtette ki véleményét Leni, bennem felment a pumpa.
- Ó, te szegény pára! Szinte már sajnállak! Különben is az út rossz, amiatt történnek velem kisebb bajok, nem azért, mert én vagyok a béna – kaptam fel a vizet. Leni közelebb hajolt hozzám, és úgy vigyorgott.
- Ha ez igaz, akkor arra mi a magyarázat, hogy csak veled „történnek” problémák? Szerintem egyenesen vonzod őket – nevetett fel.
- A te arcod meg az én öklömet vonzza, csak úgy szólok! Most miért vagy ilyen ellenséges? – de azért hiányzott már a vele való vitatkozás.
- Mindig is civakodtunk. Ezen miért vagy meglepve? Veled sose tudtam kijönni.
- Mostanság mégis megfértünk egymás mellett, és nem számítottam újabb szócsatákra, de állok elébe. Meg azért voltak jó pillanataid, nem mindig szekáltuk egymást – néztem a szemébe.
- Ez igaz, de valahogy sosem bírom ki, hogy ne szóljak be. - Játékosan megböktem a vállát, de valójában nagyon érdekelt a válasza a következő kérdésemre:
- Tényleg úgy gondolod, hogy nem jövünk ki? Pedig mázlista vagy, hogy szóba állok veled! – játszottam a durcásat.
- Veled mindig csak a baj van, és örülhetek, hogy még egyben vagyok. A közeledben veszélyes lenni – és felnevetett. Engem meg evett a fene, akkor most nem is jövünk ki szerinte? Talán utál? Elegem van Leniből, vagy feldühít, vagy elszomorít. Miért pocsékolom rá az időmet egyáltalán? A busz lefékezett, és amilyen gyorsan csak tudtam lebicegtem a járműről. Ildiék elém szaladtak, és miután köszöntünk egymásnak, ezzel fogadtak:
- Ma van Martin szülinapja. Most mégis hogyan ünnepeljük meg, csak reggel a facebookon olvasva vettük észre, és nem készültünk neki semmivel – néztek rám a lányok tanácstalanul. Juj, ezt én sem tudtam.
- Valamivel köszöntenünk kell, mielőtt megérkezik! Ööö… a büféből vehetünk pár dolgot neki – azzal be is szaladtunk (vagyis én lemaradva gyorsan sétáltam, de ennek is érzem a nyomát).
- Mit szeret? – kérdezte Lili, aki idegességében a karkötőit csilingeltette.
- Mindig lekváros pék sütit vesz, vásárolhatnánk azt számára – javasolta Ildi.
- Ez jó ötlet, de kevés. Lepjük meg egy teljes reggelivel. Kell lekváros bukta egy forró teával, majd minél több gyümölcsöt kell szereznünk. Nagyon egészségesen eszik. Nekem van egy banánom, nálatok van valami ilyesmi? – néztem a lányokra.
- Van egy almám – ajánlotta fel Lili-, viszont még kéne valami ehhez. Egy reggeli még kevés, ajándék is illene.
- Rendben, akkor mindenki szerezzen valamit, aminek Martin örülne. Rengeteget tanul, kitűnő tanuló. Én adok neki egy aranyszínnel fogó tollat, az jó nem? – mondta Ildikó. Bólintottunk, mi meg Lilivel összenéztünk. Mivel lepjük meg Martint?
- Nálam van a tegnapi tájképem, amit festettem. Ez megfelel? – kérdezte másik barátnőm. Remek, már csak én nem tudok neki mit adni. Ekkor Kornél is megszólalt, aki időközben csatlakozott hozzánk.
- Én megveszem a kaját, de még egy tábla csokival kiegészítem – azzal a büfé felé vette az irányt. A teremben ülve az asztalára raktuk az ételeket, gyümölcsöket, ajándékokat. Én a padomban ülve motyogtam:
- Mit adjak neki? Mit adjak neki? – Anették, és a két fiú jöttek be a terembe. Leni csak felvont szemöldökkel nézett rám.
- Miről van szó? Láthatólag megint segítenem kell.
- Nem szorulok rád, Leni. Ki kell találnom, mivel lepjem meg Martint – vetettem oda, de nem is igazán figyeltem rá. Ám az emlegetett szamár épp megjelent az ajtóban. Nyugodtan sétált a padjához, Anett szerencsére a két Lin asztalánál volt. Amikor megpillantotta a neki készült meglepetést, meglepődve nézte meg őket. Odagyűltünk a padja köré, és boldog szülinapot kívántak neki. Én meg még mindig nem tudtam, mit adjak neki. Most mi lesz? Amikor rám került a sor, hogy mondjak valamit Martinnak, megnémultam. Lázasan gondolkodtam, de leblokkoltam. Leni odanyújtotta a „Szerzeményes” füzetemet egy rövid versre bökve, aminek a címe Szülinap volt.
- Bigi szavalni fog neked, én meg adom a zenét hozzá – azzal elindított a mobilján egy olyan dalt, amibe nem szólt szöveg, csak egy hangulatos dallamot játszottak különböző hangszerek. Megköszörültem a torkomat, majd elkezdtem mondani a régen íródott versikét. Ezt még Diának írtam, de Martin ünneplésére is tökéletes volt. Hogyhogy nem jutott az eszembe? Leni honnan tudott erről a nótáról? Így zártam a kis beszédemet:
- Még sok ilyen napot, Martin. Boldog szülinapot! – most engem ölelt meg Martin a még vastagabb felsőjében. Ám boldogan viszonoztam a gesztust, és csak azt vettem észre, hogy ünnepelt barátom szipog a pulóverembe. Mindannyian kérdőn néztünk rá, ugyanis a könnyeivel küszködött. Nem vicc. Odanyújtottam neki egy zsepit, majd így szólt:
- Köszönöm szépen, igazi barátok vagytok. Még sosem ünnepeltek meg. Olyan rendesek vagytok, gyertek ide még egy ölelésre! – majd újból megszorongatott minket. Leni már nem figyelt ránk, de gyenge idegzetű barátunk, őt is átkarolta, amikor a padunkhoz jött. Leni meglepetten nézett fel a zenehallgatásból, és kérdőn figyelte a társaságunkat, de tekintete megállapodott rajtam.
- Csak hagyd – súgtam oda, míg Martin hálálkodott neki. Olyan boldog volt Martin. Bár stréber, eddig nem is volt egy cimborája sem, csak mi fogadtuk be a csapatba. Én nagyon jól el tudtam vele beszélgetni, de sokan nem értették meg őt. Számomra fontos lett, még ha nem is díjazom az öleléseit. Mosolyogva néztem, ahogy még mindig majdnem elsírja magát. (Tényleg könnyezett.) Majd belépett kedvenc tanárom, Sass boszi.
- Felelés lesz, mondjuk Berner jöhet is – a mondatokkal. – Hogy nem lepődöm meg ezen? Kikecmeregtem a táblához, és átnyújtottam a füzetemet. A boszi megszámolta, hogy pontosan 250 mondat lett-e, és amikor látta, hogy jól csináltam csak bólintott.
- Remélem tanult ebből valamit, most pedig jegyre oldja meg a feladatokat – intett a tábla felé. Egy négyessel túléltem a felelést, és az óra többi része eseménytelenül telt. A földrajz óráig.
- Újabb páros feladat jön. A következő órára – nézett rám – projektet kell össze állítani, olyan országokról, amiket eddig vettünk, és az osztálynak pár mondat alapján ki kell találnia, melyikről van szó. Ez egy kis játék. Minden páros három országot mutat be néhány információval, képekkel színesítve. Ha ugyanolyan lesz két prezentáció automatikusan egyes, érthető? Egy ország két dia. Az elsőre írni kell róla valamit, a másodikra egy képet kell illeszteni. Így értelemszerűen 6 dia lesz összesen a PowerPoint segítségével. Egyébként az előző feladatra szinte mindenki ötöst kapott, kivéve Bernerék párosát, akikét négyesre tudtam értékelni, Melina és Evelinét kettesre a sok csillám miatt. A két ikreké pedig egyes lett, hiszen csak ráírták, hogy: „… ország”. A mai óra anyaga… - itt már nem figyeltem a szavaira, hanem azon törtem a fejem, mikor fogok beszélni Szabival Ildikóról. Hú, az is hosszú menet lesz. Egy angol, és egy fizika után a portára ballagtam. Ám ott Sass Boszi fogadott.
- Ki lettek mosva a függönyök, és maga fogja felaggatni őket minden osztályban. Nem fogja összekeverni őket, mert egyformák. Viheti is őket, ott vannak a kosárban – mutatott a sarokba. Na, ne. Ezt direkt csinálja! Tudja, hogy alig tudok állni a duzzadt lábamon, és még másszak, nyújtózkodjak! A fogamat összeszorítva mentem a termek felé. Bementem az elöl lévő 12/A osztályba, és az ablakhoz húztam egy padot. Megfogtam a kék függönyök egyikét, és felkecmeregtem a székről az asztal tetejére. Még így is alig értem el. Elkezdtem nyújtózkodni, majd felcsíptetni az anyagot. Már meg voltam pár darabbal, amikor éreztem, hogy egyre jobban feszül a bokámnál. Nagy nehezen eljutottam a negyedéig, és le kellett szállnom a padról, hogy arrébb húzva folytathassam. Hogy fogom én ezt végig csinálni? Készültem lejönni az asztal tetejéről, amikor valaki a kezét nyújtotta.
- Ááá! – és hirtelen csak a csúszó lábaimat éreztem. Előre estem, és az előttem álló emberre zuhantam- pontosabban Lenire. Pár percig csak szorosan kapaszkodtam a vállába, nem értettem, mi történt. Azonban felnézve láttam, hogy ijedtemben Lenire estem a padról. A fiú alattam terült el, és aggódva tornyosultam fölé.
- Leni, jól vagy? Mondd, hogy minden rendben! – amikor nem mozdult, sikítoztam – Leni, Leni! – Majd enyhén pofozgatni kezdtem kisimult arcát.
- Az lenne a legjobb, ha nem kiabálnál a fülembe, Bigi! – vonta fel a szemöldökét. Hirtelen olyan megkönnyebbülés áradt szét bennem, hogy boldogan karoltam át a nyakánál.
- Most már fojtogatsz is? Bigi, hadd keljek fel a földről! – azzal próbálta összekapni magát, én még mindig szorosan öleltem. Amikor sikerült félig-meddig felállnia a padlóról, aggódva vizsgáltam át a szememmel.
- Ugye, jól vagy?
- Persze, kutya bajom. Ne félts annyira! Igaz, bevertem mindenem, de csak pár karcolást szereztem. Te hogy vagy? – fürkészett most ő.
- Még egyben vagyok, amint láthatod – válaszoltam.
- Fenét vagy rendben, Bigi! A bokádat túlerőltetted, már régen el kellett volna menned az orvoshoz. – oktatott ki, majd megragadta a kezemet, és leültetett.
- Gyere a hátamra! – fordult meg.
- Tessék? Biztos nem fogok felmenni a hátadra – akadékoskodtam, de ezzel nem foglalkozva, közelebb húzott magához, majd felvett a hátára. Szorosan átkaroltam újból, és kimentünk a teremből. A közelségétől vörös volt a fejem színe, és a szívem egyre hevesebben vert. Miért sikerül lenyűgöznie folyton? Mintha csak az életem múlna rajta, úgy csimpaszkodtam rá. Mikor felértünk az első emeletre, a suli orvos rendelőjéhez vitt. Bekopogott, majd miután kiszóltak, hogy szabad, bebaktattunk a helységbe. Az asztalnál ott ült a védőnő.
- Miben segíthetek? – érdeklődött, és odajött az ágyhoz, amire Leni letett.
- Vizsgálja meg a lábát, kérem – válaszolta padtársam. Leni kiment, a védőnő meg kikötözte a bokámat, és alaposan megvizsgálta.
- Hamarabb kellett volna jönnie, a bokáját pihentetnie kell. Két hétre kiírom az iskolából, és feljegyzem az egyik kenőcs nevét, amit szerezzen be egy gyógyszertárból – utasított. Megvártam, amíg végez, majd megköszönve kijöttem a rendelőből. Nem számítottam, hogy Leni kint fog ülni- rám várva. De ott volt, és hozzám sietett, amint kiléptem.
- Na, mit mondott?
- Felírt egy kenőcsöt, és ki lettem írva holnapra és két hétre.
- Miért nem akartál eljönni ide? Olyan felelőtlen vagy! – rovott meg.
- Egyáltalán miért érdekel, hogy mi van a lábammal? Hisz utálsz, nem? – jutott eszembe a reggeli beszélgetésünk.
- Tessék? Honnan veszel ilyen hülyeséget?
- Azt mondtad, bajos vagyok, és nem jövünk ki.
- Elsőnek felidegesítettél, de mindig megnevetettél valahogyan. Valóban bajos vagy, ám egyre könnyebben kezelem az ilyen szituációkat. Már nem vagy olyan idegesítő, sőt, már megszoktam. Hozzá tartozik a minden napjaimhoz.
- A minden napjaidhoz? – hitetlenkedtem.
- Aha. Vállalom az őrangyal szerepét, ez bizony minden napi munka – vigyorgott. Nekem meg egy kő esett le a szívemről.
- Akkor a barátom vagy? Jó barátok vagyunk?
- Tessék? Ööö… ha akarod, akkor mondhatod így is… - gondolkozás nélkül a nyakába ugrottam. Mire felfogtam, mit csinálok paprikavörös lettem.
- Izé, bocsi, csak örülök, hogy jól kijövünk – engedtem el a nyakát.
- Hobbid lett a fojtogatás? – incselkedett.
- Tényleg elviselhetetlen vagy, még szerencse, hogy elvisellek. Viszont vannak jó pillanataid, és ezt vedd dicséretnek, tőlem nagy szó – vágtam vissza- - Még a függönyöket fel kell tennem!
- Majd én megcsinálom, oké?
- Ilyet nem kérhetek.
- Tudtommal bármit kérhetsz, mert az alkut még te nyerted régen. – Így egy órát még maradtunk, amíg felaggatta a függönyöket, addig én ültem. Már nem csak a lábam fájt, mire végeztünk, hanem a hasam is. Sokat viccelődtünk közben, ezért még hálás is vagyok Sass Boszinak. (Ez is megéltem, hogy hálálkodok neki? Csak Anett meg ne tudja ezt a délutánt, és minden rendben lesz.) Haza érve elmeséltem anyunak a napomat, aki érdeklődve hallgatta.
- Neked milyen volt a munkád? – érdeklődtem én is.
- A szalonban találkoztam egy velem, egykorú hölggyel, Szabinával. Nagyon kedves, és sokat beszélgettünk. Meghívtam egy vacsorára, csak még az időpontot nem egyeztetük, de jó barátnők lettünk.
- Ez remek, anya! Örülök, ha barátkozol. – Anya csak mosolygott. – Ha netán egy nap szerelmes lennél, akkor annak is örülök. Csak, hogy tudd. Azt szeretném, ha boldog lennél. – Erről nagyon nem szoktunk beszélni, de anya fiatal, és bármikor újrakezdheti egy férfival, én ebben támogatni fogom. Megfogta a kezemet, gyengéd tekintettel nézett rám, visszamosolyogtam.
- Köszönöm – suttogta. Átöleltem, majd felmentem a szobámba. A kipárnázott párkányomon ülve belekezdtem egy szövegbe: „Igaz barátok” címmel. Ez nem csak Lenit takarja (Mármint ő nem barát, hanem több, de most olyan viszonyban vagyunk, ami elégedettséggel tölt el.), hanem Lilit, aki már kiskorom óta a legjobb barátnőm, Ildikót, akivel rögtön szimpatizáltam, és megtaláltam a közös hangot, Kornélt, akivel mindig nevetek, Martint, akivel szeretek komolyabban beszélgetni. Ők mind fontosak számomra, és tudom, bármikor számíthatok rájuk. Barátok márpedig mindenkinek kellenek. Amikor ezzel végeztem újra gyönyörködtem a Kornéltól kapott képben, amin én és Leni voltunk. A festményt az íróasztalomra támasztottam, így bármikor rápillanthatok.
- Csukd be a tátott szádat, még berepül a sült galamb – mosolygott rám Leni azzal a lenyűgöző mosolyával. Elpirultan fordultam el.
- Köszi, hogy átadtad a helyet, de neked biztos jó állva?
- Nem örülök, hogy állnom kell. Kényelmetlen, és szűkösen férek meg. Viszont ha nem áldoztam volna fel az ülésemet, biztos most is rikácsolnál valamiért. Veled mindig történik valami a buszon, és a szegény utasokat muszáj megvédenem valahogy a szerencsétlenkedésedtől – fejtette ki véleményét Leni, bennem felment a pumpa.
- Ó, te szegény pára! Szinte már sajnállak! Különben is az út rossz, amiatt történnek velem kisebb bajok, nem azért, mert én vagyok a béna – kaptam fel a vizet. Leni közelebb hajolt hozzám, és úgy vigyorgott.
- Ha ez igaz, akkor arra mi a magyarázat, hogy csak veled „történnek” problémák? Szerintem egyenesen vonzod őket – nevetett fel.
- A te arcod meg az én öklömet vonzza, csak úgy szólok! Most miért vagy ilyen ellenséges? – de azért hiányzott már a vele való vitatkozás.
- Mindig is civakodtunk. Ezen miért vagy meglepve? Veled sose tudtam kijönni.
- Mostanság mégis megfértünk egymás mellett, és nem számítottam újabb szócsatákra, de állok elébe. Meg azért voltak jó pillanataid, nem mindig szekáltuk egymást – néztem a szemébe.
- Ez igaz, de valahogy sosem bírom ki, hogy ne szóljak be. - Játékosan megböktem a vállát, de valójában nagyon érdekelt a válasza a következő kérdésemre:
- Tényleg úgy gondolod, hogy nem jövünk ki? Pedig mázlista vagy, hogy szóba állok veled! – játszottam a durcásat.
- Veled mindig csak a baj van, és örülhetek, hogy még egyben vagyok. A közeledben veszélyes lenni – és felnevetett. Engem meg evett a fene, akkor most nem is jövünk ki szerinte? Talán utál? Elegem van Leniből, vagy feldühít, vagy elszomorít. Miért pocsékolom rá az időmet egyáltalán? A busz lefékezett, és amilyen gyorsan csak tudtam lebicegtem a járműről. Ildiék elém szaladtak, és miután köszöntünk egymásnak, ezzel fogadtak:
- Ma van Martin szülinapja. Most mégis hogyan ünnepeljük meg, csak reggel a facebookon olvasva vettük észre, és nem készültünk neki semmivel – néztek rám a lányok tanácstalanul. Juj, ezt én sem tudtam.
- Valamivel köszöntenünk kell, mielőtt megérkezik! Ööö… a büféből vehetünk pár dolgot neki – azzal be is szaladtunk (vagyis én lemaradva gyorsan sétáltam, de ennek is érzem a nyomát).
- Mit szeret? – kérdezte Lili, aki idegességében a karkötőit csilingeltette.
- Mindig lekváros pék sütit vesz, vásárolhatnánk azt számára – javasolta Ildi.
- Ez jó ötlet, de kevés. Lepjük meg egy teljes reggelivel. Kell lekváros bukta egy forró teával, majd minél több gyümölcsöt kell szereznünk. Nagyon egészségesen eszik. Nekem van egy banánom, nálatok van valami ilyesmi? – néztem a lányokra.
- Van egy almám – ajánlotta fel Lili-, viszont még kéne valami ehhez. Egy reggeli még kevés, ajándék is illene.
- Rendben, akkor mindenki szerezzen valamit, aminek Martin örülne. Rengeteget tanul, kitűnő tanuló. Én adok neki egy aranyszínnel fogó tollat, az jó nem? – mondta Ildikó. Bólintottunk, mi meg Lilivel összenéztünk. Mivel lepjük meg Martint?
- Nálam van a tegnapi tájképem, amit festettem. Ez megfelel? – kérdezte másik barátnőm. Remek, már csak én nem tudok neki mit adni. Ekkor Kornél is megszólalt, aki időközben csatlakozott hozzánk.
- Én megveszem a kaját, de még egy tábla csokival kiegészítem – azzal a büfé felé vette az irányt. A teremben ülve az asztalára raktuk az ételeket, gyümölcsöket, ajándékokat. Én a padomban ülve motyogtam:
- Mit adjak neki? Mit adjak neki? – Anették, és a két fiú jöttek be a terembe. Leni csak felvont szemöldökkel nézett rám.
- Miről van szó? Láthatólag megint segítenem kell.
- Nem szorulok rád, Leni. Ki kell találnom, mivel lepjem meg Martint – vetettem oda, de nem is igazán figyeltem rá. Ám az emlegetett szamár épp megjelent az ajtóban. Nyugodtan sétált a padjához, Anett szerencsére a két Lin asztalánál volt. Amikor megpillantotta a neki készült meglepetést, meglepődve nézte meg őket. Odagyűltünk a padja köré, és boldog szülinapot kívántak neki. Én meg még mindig nem tudtam, mit adjak neki. Most mi lesz? Amikor rám került a sor, hogy mondjak valamit Martinnak, megnémultam. Lázasan gondolkodtam, de leblokkoltam. Leni odanyújtotta a „Szerzeményes” füzetemet egy rövid versre bökve, aminek a címe Szülinap volt.
- Bigi szavalni fog neked, én meg adom a zenét hozzá – azzal elindított a mobilján egy olyan dalt, amibe nem szólt szöveg, csak egy hangulatos dallamot játszottak különböző hangszerek. Megköszörültem a torkomat, majd elkezdtem mondani a régen íródott versikét. Ezt még Diának írtam, de Martin ünneplésére is tökéletes volt. Hogyhogy nem jutott az eszembe? Leni honnan tudott erről a nótáról? Így zártam a kis beszédemet:
- Még sok ilyen napot, Martin. Boldog szülinapot! – most engem ölelt meg Martin a még vastagabb felsőjében. Ám boldogan viszonoztam a gesztust, és csak azt vettem észre, hogy ünnepelt barátom szipog a pulóverembe. Mindannyian kérdőn néztünk rá, ugyanis a könnyeivel küszködött. Nem vicc. Odanyújtottam neki egy zsepit, majd így szólt:
- Köszönöm szépen, igazi barátok vagytok. Még sosem ünnepeltek meg. Olyan rendesek vagytok, gyertek ide még egy ölelésre! – majd újból megszorongatott minket. Leni már nem figyelt ránk, de gyenge idegzetű barátunk, őt is átkarolta, amikor a padunkhoz jött. Leni meglepetten nézett fel a zenehallgatásból, és kérdőn figyelte a társaságunkat, de tekintete megállapodott rajtam.
- Csak hagyd – súgtam oda, míg Martin hálálkodott neki. Olyan boldog volt Martin. Bár stréber, eddig nem is volt egy cimborája sem, csak mi fogadtuk be a csapatba. Én nagyon jól el tudtam vele beszélgetni, de sokan nem értették meg őt. Számomra fontos lett, még ha nem is díjazom az öleléseit. Mosolyogva néztem, ahogy még mindig majdnem elsírja magát. (Tényleg könnyezett.) Majd belépett kedvenc tanárom, Sass boszi.
- Felelés lesz, mondjuk Berner jöhet is – a mondatokkal. – Hogy nem lepődöm meg ezen? Kikecmeregtem a táblához, és átnyújtottam a füzetemet. A boszi megszámolta, hogy pontosan 250 mondat lett-e, és amikor látta, hogy jól csináltam csak bólintott.
- Remélem tanult ebből valamit, most pedig jegyre oldja meg a feladatokat – intett a tábla felé. Egy négyessel túléltem a felelést, és az óra többi része eseménytelenül telt. A földrajz óráig.
- Újabb páros feladat jön. A következő órára – nézett rám – projektet kell össze állítani, olyan országokról, amiket eddig vettünk, és az osztálynak pár mondat alapján ki kell találnia, melyikről van szó. Ez egy kis játék. Minden páros három országot mutat be néhány információval, képekkel színesítve. Ha ugyanolyan lesz két prezentáció automatikusan egyes, érthető? Egy ország két dia. Az elsőre írni kell róla valamit, a másodikra egy képet kell illeszteni. Így értelemszerűen 6 dia lesz összesen a PowerPoint segítségével. Egyébként az előző feladatra szinte mindenki ötöst kapott, kivéve Bernerék párosát, akikét négyesre tudtam értékelni, Melina és Evelinét kettesre a sok csillám miatt. A két ikreké pedig egyes lett, hiszen csak ráírták, hogy: „… ország”. A mai óra anyaga… - itt már nem figyeltem a szavaira, hanem azon törtem a fejem, mikor fogok beszélni Szabival Ildikóról. Hú, az is hosszú menet lesz. Egy angol, és egy fizika után a portára ballagtam. Ám ott Sass Boszi fogadott.
- Ki lettek mosva a függönyök, és maga fogja felaggatni őket minden osztályban. Nem fogja összekeverni őket, mert egyformák. Viheti is őket, ott vannak a kosárban – mutatott a sarokba. Na, ne. Ezt direkt csinálja! Tudja, hogy alig tudok állni a duzzadt lábamon, és még másszak, nyújtózkodjak! A fogamat összeszorítva mentem a termek felé. Bementem az elöl lévő 12/A osztályba, és az ablakhoz húztam egy padot. Megfogtam a kék függönyök egyikét, és felkecmeregtem a székről az asztal tetejére. Még így is alig értem el. Elkezdtem nyújtózkodni, majd felcsíptetni az anyagot. Már meg voltam pár darabbal, amikor éreztem, hogy egyre jobban feszül a bokámnál. Nagy nehezen eljutottam a negyedéig, és le kellett szállnom a padról, hogy arrébb húzva folytathassam. Hogy fogom én ezt végig csinálni? Készültem lejönni az asztal tetejéről, amikor valaki a kezét nyújtotta.
- Ááá! – és hirtelen csak a csúszó lábaimat éreztem. Előre estem, és az előttem álló emberre zuhantam- pontosabban Lenire. Pár percig csak szorosan kapaszkodtam a vállába, nem értettem, mi történt. Azonban felnézve láttam, hogy ijedtemben Lenire estem a padról. A fiú alattam terült el, és aggódva tornyosultam fölé.
- Leni, jól vagy? Mondd, hogy minden rendben! – amikor nem mozdult, sikítoztam – Leni, Leni! – Majd enyhén pofozgatni kezdtem kisimult arcát.
- Az lenne a legjobb, ha nem kiabálnál a fülembe, Bigi! – vonta fel a szemöldökét. Hirtelen olyan megkönnyebbülés áradt szét bennem, hogy boldogan karoltam át a nyakánál.
- Most már fojtogatsz is? Bigi, hadd keljek fel a földről! – azzal próbálta összekapni magát, én még mindig szorosan öleltem. Amikor sikerült félig-meddig felállnia a padlóról, aggódva vizsgáltam át a szememmel.
- Ugye, jól vagy?
- Persze, kutya bajom. Ne félts annyira! Igaz, bevertem mindenem, de csak pár karcolást szereztem. Te hogy vagy? – fürkészett most ő.
- Még egyben vagyok, amint láthatod – válaszoltam.
- Fenét vagy rendben, Bigi! A bokádat túlerőltetted, már régen el kellett volna menned az orvoshoz. – oktatott ki, majd megragadta a kezemet, és leültetett.
- Gyere a hátamra! – fordult meg.
- Tessék? Biztos nem fogok felmenni a hátadra – akadékoskodtam, de ezzel nem foglalkozva, közelebb húzott magához, majd felvett a hátára. Szorosan átkaroltam újból, és kimentünk a teremből. A közelségétől vörös volt a fejem színe, és a szívem egyre hevesebben vert. Miért sikerül lenyűgöznie folyton? Mintha csak az életem múlna rajta, úgy csimpaszkodtam rá. Mikor felértünk az első emeletre, a suli orvos rendelőjéhez vitt. Bekopogott, majd miután kiszóltak, hogy szabad, bebaktattunk a helységbe. Az asztalnál ott ült a védőnő.
- Miben segíthetek? – érdeklődött, és odajött az ágyhoz, amire Leni letett.
- Vizsgálja meg a lábát, kérem – válaszolta padtársam. Leni kiment, a védőnő meg kikötözte a bokámat, és alaposan megvizsgálta.
- Hamarabb kellett volna jönnie, a bokáját pihentetnie kell. Két hétre kiírom az iskolából, és feljegyzem az egyik kenőcs nevét, amit szerezzen be egy gyógyszertárból – utasított. Megvártam, amíg végez, majd megköszönve kijöttem a rendelőből. Nem számítottam, hogy Leni kint fog ülni- rám várva. De ott volt, és hozzám sietett, amint kiléptem.
- Na, mit mondott?
- Felírt egy kenőcsöt, és ki lettem írva holnapra és két hétre.
- Miért nem akartál eljönni ide? Olyan felelőtlen vagy! – rovott meg.
- Egyáltalán miért érdekel, hogy mi van a lábammal? Hisz utálsz, nem? – jutott eszembe a reggeli beszélgetésünk.
- Tessék? Honnan veszel ilyen hülyeséget?
- Azt mondtad, bajos vagyok, és nem jövünk ki.
- Elsőnek felidegesítettél, de mindig megnevetettél valahogyan. Valóban bajos vagy, ám egyre könnyebben kezelem az ilyen szituációkat. Már nem vagy olyan idegesítő, sőt, már megszoktam. Hozzá tartozik a minden napjaimhoz.
- A minden napjaidhoz? – hitetlenkedtem.
- Aha. Vállalom az őrangyal szerepét, ez bizony minden napi munka – vigyorgott. Nekem meg egy kő esett le a szívemről.
- Akkor a barátom vagy? Jó barátok vagyunk?
- Tessék? Ööö… ha akarod, akkor mondhatod így is… - gondolkozás nélkül a nyakába ugrottam. Mire felfogtam, mit csinálok paprikavörös lettem.
- Izé, bocsi, csak örülök, hogy jól kijövünk – engedtem el a nyakát.
- Hobbid lett a fojtogatás? – incselkedett.
- Tényleg elviselhetetlen vagy, még szerencse, hogy elvisellek. Viszont vannak jó pillanataid, és ezt vedd dicséretnek, tőlem nagy szó – vágtam vissza- - Még a függönyöket fel kell tennem!
- Majd én megcsinálom, oké?
- Ilyet nem kérhetek.
- Tudtommal bármit kérhetsz, mert az alkut még te nyerted régen. – Így egy órát még maradtunk, amíg felaggatta a függönyöket, addig én ültem. Már nem csak a lábam fájt, mire végeztünk, hanem a hasam is. Sokat viccelődtünk közben, ezért még hálás is vagyok Sass Boszinak. (Ez is megéltem, hogy hálálkodok neki? Csak Anett meg ne tudja ezt a délutánt, és minden rendben lesz.) Haza érve elmeséltem anyunak a napomat, aki érdeklődve hallgatta.
- Neked milyen volt a munkád? – érdeklődtem én is.
- A szalonban találkoztam egy velem, egykorú hölggyel, Szabinával. Nagyon kedves, és sokat beszélgettünk. Meghívtam egy vacsorára, csak még az időpontot nem egyeztetük, de jó barátnők lettünk.
- Ez remek, anya! Örülök, ha barátkozol. – Anya csak mosolygott. – Ha netán egy nap szerelmes lennél, akkor annak is örülök. Csak, hogy tudd. Azt szeretném, ha boldog lennél. – Erről nagyon nem szoktunk beszélni, de anya fiatal, és bármikor újrakezdheti egy férfival, én ebben támogatni fogom. Megfogta a kezemet, gyengéd tekintettel nézett rám, visszamosolyogtam.
- Köszönöm – suttogta. Átöleltem, majd felmentem a szobámba. A kipárnázott párkányomon ülve belekezdtem egy szövegbe: „Igaz barátok” címmel. Ez nem csak Lenit takarja (Mármint ő nem barát, hanem több, de most olyan viszonyban vagyunk, ami elégedettséggel tölt el.), hanem Lilit, aki már kiskorom óta a legjobb barátnőm, Ildikót, akivel rögtön szimpatizáltam, és megtaláltam a közös hangot, Kornélt, akivel mindig nevetek, Martint, akivel szeretek komolyabban beszélgetni. Ők mind fontosak számomra, és tudom, bármikor számíthatok rájuk. Barátok márpedig mindenkinek kellenek. Amikor ezzel végeztem újra gyönyörködtem a Kornéltól kapott képben, amin én és Leni voltunk. A festményt az íróasztalomra támasztottam, így bármikor rápillanthatok.